Close

Időben (le)lépni

Ma rávettem magam, hogy beszéljek egy idegennel.

A pillanat hevében még ment, mert nem mértem az időt.

Aztán úgy emlékszem, megállt az óra, mikor eszembe jutott, neked talán számít, elvégre rohan a világ, nem? Megfagytam. Úgyhogy szép lassan – kábé egy perc alatt – meggyőztem magam, hogy az óratorony túl magas. Nem húzhatlak fel, elvégre menned kell, ahogyan nekem is – ez jó indok. Igaz, tudok mászni, de a zuhanás kurvarossz, és Isten ments, hogy végignézd, ahogy csattanok a pályaudvar kövén.

Azért tovább beszéltem, ha már ott voltam. És bár élveztem, végül csak kifutottam a saját időmből. Pedig mértem, mi több, kicentiztem minden egyes szavamat és eltévesztett, kusza sóhajomat, újrakezdve az összeakadt mondatokat, úgy húszszor egy bekezdésben. Nem akartam terhelni, neadj’ Isten – untatni őt.

Ma rávettem magam, hogy beszéljek egy idegennel.

És nem nézett, tudom, nem volt kezében stopper, miért is lett volna? A vonaton ezt morzsolom szüntelen.

És belátom, hogy talán egy percig sem élveztem.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *