Close

A Törvény Nevében

Igazatok volt, mindannyiótoknak. Egyáltalán nem fáj. Mikor az ólomgolyó milliónyi porcelántöredékre robbantja szét a szívedet, porrá aprítva minden bordádat, mintha csak álomból hívna elő a halk napfény.

Emlékpillangók borítanak be és végigtapogatnak, szárnyaik akár ötezer vadul villódzó stroboszkóp. Az idő forgácsként áraszt el, hajamba hull az összes év és másodperc. Nem félek – nem érzek mást, csak nyugalmat, mert tudom, mi ez és tudom, mi vár rám.

Teljesítettem a küldetésemet.

A kavalkád ködje most fátyolmód rebben fel szemem elől, helyére pedig beköltözik a fekete. Az a fajta, amelyben nem mondod meg, nyitva van-e még a szemed. És a falat egy hang töri meg.

– Mark Webber – zengi csendben – Ím, bevégeztetett. Életed és halálod határán állsz; mi ezt a helyet úgy hívjuk, a senki földje. Tudjuk, hogy az ideutad tele volt küzdelemmel, de attól tartok, még nincs vége.

Hogy mi? Hogyhogy még nem hagynak békén?! Hisz odaát, tudom, már készítik elő a koporsómat, lezárt szemhéjamat fürkészi egy mosolytalan halotti öltöztető, már a fekete ruhát és a virágot szövik!

Hisz én egész életemben szolgáltam és védtem.

De a semmilyen légben nem hord messzire a hang.

– Az ítélet rajtad áll – gomolyog az űr – Végignézed az életedet, úgy, ahogyan mi is. És dönteni fogsz, helyes-e, amit látsz, úgy, ahogyan mi nem.

Kiáltani akarok; ne menj el! Ne hagyj itt, ne lökj le a szűk csúszdán idegen vízbe! De az űr nem hallgat rám – és én hátrabillenek. Szárny suhan, meglegyinti arcomat, víz zúdul keresztül a bőrömön és apró cseppekben terjed szét bennem, prüszkölnék, de nincs miért. A víztükör, ha akarom, ha nem, kitisztul.

Egy ajtó nyílik a múltra, és nem kérik, hogy lépjek be.

Én döntök felőlem.

***

– Kisfiam, édes kisfiam.

A három szó arcot simító kéz volt. Egyetlen hangujjacska mosolyt varázsolt a csöpp ajkakra, benn a csöpp kis konyhában. Anya az talán, nem, biztos, hogy ő. Ő, aki nem hagyta volna cserben kisfia édes földszín szemeit, még ha az övéi alatt ráncok szántották fel a békességet; aki egyetlen gyors mozdulattal fertőtlenített sebet, és aki ma karjaiba zárt egy szipogó fiút.

– Kisfiam, édes kisfiam.

Költözésnap volt. Mark bemászott egy autóba, amely túl nagynak tetszett az ő törékeny, kilencéves testéhez, túl felfoghatatlan helyekre vitte őt, ráadásul olyan furcsa, szilárd idegen-szag lepte be. Ez nem anya autója, itt nem az ő illata uralkodik – talán csak egy töredéke? Hová megyünk? Mi van, ha sehova sem megyünk, ha a házat elhagyva lezuhanunk a világ peremén?

A volánnál apa ült, és egy nő, aki egyáltalán nem anya volt. Tudta; mert szemébe örökre belegravírozta az idő az asszonyt, aki ott integetett a kocsifelhajtón, és akinek a nap sem száríthatta fel könnyeit.

– Kisfiam, édes kisfiam.

***

– Add vissza! Az az enyém! Kérem!

Abban az új valóságban, ahová a költözésnap vitte, minden teljesen más illatú, tapintású, hangú volt – más a város, mert a házak nyakigláb behemótokká nőttek és a felhők talpát szurkálták. Más az ő házuk is, mert akárhányszor járta körbe, nem találta a kertet sehol. Így hová ülteti majd a paradicsomokat, ahogy azt tavaly anyával tette, örömzáporban összeázva?

És más az iskola is. Túlságosan nagy és pöffeszkedő egy olyan piciny fiúnak, mint ő. Magával hozhatta a fémből készült piros autót, amely hátrahúzáskor kilőtt kezei alól, neki a másik ujjainak, ez régi-szoba-illatú volt, ezt szerette, igazán – de egy idősebb, nagyobb fiú is.

– Gyerünk, vedd el! – vigyorgott rá, kezében az autóval.

Az igazat megvallva, jóval több játék lapult azokban az óceánmély zsebekben. Nem csak Marké, de a többi nyeszlett fiúé is; üveggolyók a szivárvány ötezer színében, spárgák, gombok, melyek százával fityegtek-csörögtek, segítségért sikoltva odabenn. És a fiú szája tele volt gúnnyal, csálé fogakkal és undorító élvezettel, rajta nevetett… Tenni kell valamit, ugye? Nem lehet mindent hagyni. Nem futhat, nem kertészkedhet, nem élhet szelíden örökké.

Tízévesen az apró ököl orrcsontot tört ketté. A vér rászivárgott a kemény bütykökre. A horzsolt térdek gyomorba találtak, elég lenne; de már érkezett a következő, a következő és a következő. Nem volt megállás, nem volt könyörület. Mark könnye és nyála lefolyt az udvar köveire – le a szűkölő fiú arcára.

Szigorú kezek szedték le őt, mint mágnest a fémről, és Mark még menni akart, még ütni és rúgni. De fájó kezei már tele voltak a zsákmánnyal, az üveggolyókkal, a spárgákkal és a kisautókkal, mind pirosba mártva. A sajátját talán észre sem vette.

Szétszórta mindet az udvaron, és az elnyomottak ráugrottak a pénzre. Ott állt középen leengedett kézzel, farkasszemet nézve a törött orrú fiúval a tanár karjai közt. Egyre csak bőgött – hogy ő nem akarta, hogy ő csak viccelt, hogy fáj. Nagyon fáj.

Hős volt. Hős, aki véres kezét pulóverébe törölte, hogy elrejtse az ofő elől.

***

– Akarsz még egyet? Akarsz?!

Árnyéktoronyként vetült egy szánalmas alak fölé, széles válla mögött Jenny meredt sűrű pillái alól a képre, félve, mint egy megrettent őz.

Aznap éjjel a számoltalan felesek által meggörbített utcán, lámpáktól messze állt a hold előtt. Ütésekkel táplált teste ép volt és sértetlen, így nézett le a szilánkokra tört támadóra. Többet is adhatna, igazán, amiért a sötétből ugrott eléjük késsel és pénzért üvöltve, verejtékben pácolódó ruhában. A szag bántotta Mark orrát.

Mi van, ha ez a férfi egyetlen ruhája?

Nem érdekelte.

– Akarsz még? – lépett előre felemelt karral.

Betörhetné a bordáját is, akár. Megérdemelné. Hogy miért, talán mindenért és semmiért, már oly mindegy, ugye?

– Hagyd őt, Mark! – kérlelte halkan Jenny – Már eleget kapott. Menjünk, mielőtt jön a rendőrség…

Fekete kéz kúszott a be nem gyógyuló ujjbütykök közé. Készen álltak volna futni, de az alkohol melege összeborzolta a valóságot, az út nem tiszta. Nem menekülhettek.

A kék-vörös szirénavijjogás átáztatta az állóképet a fiúról, a lányról és a bűnösről.

***

– Le fognak csukni?

A kérdés félve csusszant ki a zavarban tocsogó szájból. 

– Egyelőre még nem – felelt a felügyelő – Az őrmester védelmével nem.

Bár a válasz mindkettejük kegyében járt, egy olyan ember adta meg, akinek a fajtáját Mark sosem tisztelte. Hiszen igaz, hogy hozzá hasonlóan embereket bántanak, hogy védjék a többit, de ezek Jenny családját is bántották; mintha tőlük védelmezni kéne bárkit is. Mintha némelyek jobban megérdemelnék a verést ugyanazért a bűnért, és Mark nemigen értette, miért történik minden így.

– És mit kell tennünk a védelméért? – Jenny nyelt egyet. Vacogott az őrs hideg lámpafényében.

– Neked nem kell tenned semmit. A fiúnak már annál inkább.

Sápadtzöld ajtó nyílt mögöttük, és egy újabb kékruhás menetelt be rajta. Ruhájának gombjai őrmesterről árulkodtak.

Mark tudta, hogy a megmentőjére néz mély megvetéssel. A megmentő pedig fegyvert nyújtott neki, ahelyett, hogy rálőtt volna vele. Fegyvert nyújtott; egy eszközt a célhoz, hogy ő mentsen másokat, hogy megvédje Jennyt. És igen, a fegyver az fegyver, fekete és nehéz, mint a halál, amit ad.

De minden jótettnek ára van, nemde?

Ott, a bágyadtszín szobában, sistergő neonlámpák alatt megköttetett egy alku.

Mark kezet rázott az ördöggel, és rámosolygott Jennyre. A lány úgy mosolygott vissza, mint akinek tetszik a döntés.

***

– Kezeket fel! Ne mondjam még egyszer!

A csillagok tompa villanyégői egy öregedő férfiba martak. Dérhaj, gyűrű az ujjon, riadt ráncok. Oldalán alulöltözött nő pihegett levegőért, torkán már nyíltak a fojtogatás lila pecsétnyomai. A koszfehér ing világított a sötétben, és a karok lassított felvételként az ég felé nyúltak, mintha ott megkapaszkodhatna bármiben is. Mögötte ott várt a négy egyenruhás alak; és középen a legnagyobb, ujjai a sötét ravaszon, türelmetlenül.

– Ne mozduljon! Jenny, bilincseljétek meg a nőt! – fejével intett csupán, de a hitves értette.

Mindent értett; csak épp nem vele együtt.

– Fuldoklik, talán életveszélyben van – hezitált.

Ez igaz, csillant fel Markban a hang; először el kéne látniuk, nem? És a férfi és a foltok a nyakon… Kit kéne tényleg megbilincselni?

De mit tököl már?! A nőről messziről virít, micsoda és hogy keveredett ide. Magának köszönheti. Jobb lesz neki, biztonságosabb, a börtönben; a férfinak pedig jobb lesz nélküle, tán pár dekával könnyebb bukszával, amiért felkereste őt.

– Bilincset, Jenny – morogta egymásnak préselt fogain át – Jól van, forduljon meg, szép lassan!

Az ártatlan fojtogató hideg nyugalommal nyomta arcát az izzó holdnak. Mark görcsösen markolta pisztolyát. Nem rezdült meg egy hajszálnyit sem, mikor a férfiban apját látta.

Önmagába fagyott kőszobor maradt akkor is, amikor a hörgő nőt elrángatták mellette, be a rabszállítóba.

– Fiam – súgta a férfi – Mit vétettem?

A válasz tömör, kurta és szívtelen maradt.

– Mindent.

***

– El kell neked mondanom valamit, Mark.

Kéz a kézben, szín a színben, két szív, akár két összeillő kirakósdarabka, járta végeláthatatlanul a börtön járatait. További kezek nyúltak bölcsesség-kék ruhájáért, véres és koszos ujjak próbáltak darabokat kiszaggatni élete művéből – de őket mind nekilökte a rácsoknak.

Ez az ő remekműve. Megvédte a várost és szolgálta a lakosokat az olyan polgárnak nem nevezhető vadállatoktól, mint ezek itt. Ezek itt; akik a világban lopakodnak az ártatlanok bőrét felöltve, veszéllyel vonva árnyékba a pusztán élni akarókat. Ezek itt, akik elveszik mások játékait, pénzért késelni képesek, élvezetért őrülnek meg, minden hajszálukig és minden könnyükig bűnösök, amíg nem tanulnak meg embernek lenni.

Itt lesz velük; de ma a naplementével merült el minden rém.

– Gyereket várok – súgta Jenny.

Egy keringő. Egy beteg, érthetetlen boldogsággal csordultig telt keringő a cellák báltermében.

Ő volt a fény.

***

– Őrmester! Őrmester, jöjjön gyorsan… A felesége…

Ezzel kezdődött minden, hiába járt már a történet legközepén.

Harmóniátlan dallamok. A rémálmot ébresztő EKG pittyenései, azok az elő-előtünedező, egyre csak csendesülő hullámok a képernyőn. Az émelyítő sterilszag, maszkja alatt a rossz sejtelem bűze… És egy tébolyult vágtája végig a kórtermeket szegélyező folyosón.

Ott feküdt ő. Még egy fátyolkendő is erősebb volt nála, zihált, kapálózott azért a korty életért. Látni akarta őt. Beszélni hozzá.

– Lány – lehelte – Lány lett.

Mark szívében a csodálat némán figyelte ezt a különös képet azon a különös vászonarcon, melyre a művész a mosolyt vitte fel utoljára.

Jennifer Webber boldogan hunyta le szemeit. Ujjait a sebes ujjakra kulcsolva pihent.

Csecsemő sírt fel nem messze, az inkubátor melegében. És Mark fejében egy ígéret dobolt, elnyomva az EKG sikolyát; hogy gondozni fogja a paradicsomokat a kertben.

– Cathy Webber – súgta – Isten hozott a világomban.

***

– Mik ezek a jegyek? Mi az anyámat művelsz te az iskolában tanulás címszó alatt, hm?!

Fekete tincsek kereteztek egy kerekecske, földbarna arcot – és Marknak ez a flegma jelenet nem szült mást a bosszankodáson kívül. Jenny még évfolyamelső is volt, és most tessék! Ha látná, mit művel az édes egyetlen lánya, a lánya, akiért az életét adta…!

– Adam Lee azt terjeszti a suliban, hogy te küldted a sittre az apját – informálta őt az a csöpp kislány, aki már mindent látott.

– Igen, így volt. Na és? Mi a franc köze van ennek a te…

A dacos toppantás képzeletbeli szikrákat táncoltatott szerte a házban.

– Gyűlölnek ott, apa! – süvöltötte – Gyűlölnek engem, érted? Hallanád, mi mindennek csúfolnak, amikor végigmegyek az aulán, csak mert minden gyereknek az életét te tetted tönkre!

Az őrmester, aki gyönyörűen megkomponált pofonokat kever le hétről hétre, most megízlelhette az ütést maga is. Fantomfájdalom volt pusztán, de annak is már túl elég.

– Azok az emberek megérdemelték, Cathy – magyarázta félhiggadtan – Rossz emberek voltak, tudod. Bűnösök.

– Nem! Nem bűnösök, egyik sem az. Ha törődnél velük, ha segítenél rajtuk, talán nem vágnád gallyra a szeretteik életét azzal, hogy lecsukod őket.

– Ez… Ez teljesen irreális – sóhajtott Mark – Ide figyelj, bogaram. Én azt teszem, ami a helyes. És az a helyes, hogy a bűnösöket eltávolítjuk az ártatlanok közül. Mert a bűnösök veszélyesek az ártatlanokra nézve. Gondot és bajt okoznak mindenkinek.

A következő rúgás mellen találta, és átszakította a szívét is.

– Akkor inkább leszek bűnös.

Cathy kiragadta az ellenőrzőt a remegő ujjak erdejéből, és az ajtó dörrenése maradt az egyetlen, amely jelezte, merre megy.

***

– Állj meg. Ott, ahol vagy.

Mark lábai belefagytak a betonba. Erekkel font ujjai nem érhették el a pisztolytáskát. De ha elérték volna, akkor sem cselekedtek volna a világért sem, mert a hang az Övé volt.

Egy banda állt szemben a rendőrrel – egy banda, tele számkivetettekkel, annyian voltak, amennyi dér ráhullt haja szálaira az alatt a rengeteg év alatt. Sok ember, más-más arccal, de mindegyik egy vádiratot fogalmazott meg a város hőse ellen.

Pisztolyok meredtek a homlokára. Csak egy bökött egyenest a szívére.

Cathy Webber volt az. Anyja arcába nőtt, ő sejlett ki izmos testéből is, és esze, melyet oly régen apja megszidott, világítótoronyként vonzotta magához a csodálókat – a bajbajutottakat, akik fölé menedéket ácsolt. Cathy sosem könyörgött senkinek, és gyűlölte az alkukat.

Apa és lánya. És egyetlen fegyver kettejük között.

– Sajnálom, hogy ennek így kell végződnie, Cathy – Mark kezéből kihullottak a szavak – Ha édesanyád… Ha Jennifer…

– Lát minket, ne aggódj – sziszegte Cathy –, és már várja, hogy elbeszélgessen veled.

Az ujj rátapadt a szívtelen, visszavonhatatlan ravaszra. Az izmok lomhán éledtek fel.

– Lányom – súgta a férfi – Mit vétettem?

A válasz tömör, kurta és szívtelen maradt.

– Mindent.

Tűz robbant a pisztoly csövéből, a golyó pedig felsikoltott röptében.

***

A kép lábaim elé hull a világban, ahol a csillagok gyászruhával fedik fényüket, és a hold szégyelli magát. Nem érzem a talajt, és azt hiszem, még sosem voltam ilyen elveszett.

De már mindegy, ugye? Már nem számít semmi. És a mantra visszatér kardfogú gondolatként, mely belemar a fejembe és nem ereszt el többé, hogy szolgáltam a jót. Hogy védtem az embereket. Hogy azt tettem, ami helyes.

– Megláthattad, ki voltál, Mark Webber – zeng újra a hang – Dönts magad felől: bűnös vagy-e, vagy ártatlan?

Gondolkodom. Igazán a jót szolgáltam vajon? Igazán csak védtem, a törvény előtt meghajolva? Nem, talán nem. Én azt tettem, ami helyes; ami szerintem helyes.

Ehhez én fegyvert kaptam eszközként. És Cathy-nek igaza volt, nem a legigazságosabb, mi több, ez a lehető legrosszabb eszköz. De ezt ajánlották fel. Így már nem vagyok ártatlan, akkor sem, ha jószándékkal fogadtam el? Tényleg bűnös vagyok azért, mert ítéletet hoztam, hogy védjem a bűnözőktől a polgárokat? Mi a helyes igazán; ha mindenki a maga törvényével rendelkezik?

Én tudom, hogy csak jót akartam. És tudom, hogy minden jónak ára van.

Bűnös vagyok, vagy ártatlan?

Ideje válaszolni.