Close

Csak a sírás

Az én történetem minden újdonsült anya számára ismerős, és igazán nincs benne semmi pláne.

Csak a sírás a hangszóróban.

Felébredő ösztönök, már abban a szent másodpercben, mikor karjaimba kapom ezt az idegent, ezt a nyekergő, halkan szemlélődő lényt, aki belőlem bújt elő. Rájövök, hogy az enyém. Az én részem, az én világom anyagából gyúrta odabent egy szörnyű, rejtélyes erő. És most itt van előttem, és tudom, hogy minden egyes atomja két emberé egybeforrva.

Hányan mondhatjátok el, hogy amióta megszültétek őt, az egyetlen, amit éreztek, a félelem?

Persze, nem az a mindent elborító pánik. Inkább az, ami olyan, mint a szivárgó gáz – sejted, hogy van valahol, de láthatatlan, színtelen és szagtalan. Csak a fejed fáj tőle néha, csak a látásod romlik le olykor. Keresed a forrást, mert tudod, hogy baj van. De mi van, ha nincs? És a párod azt mondja, ne aggódj annyit, de ő nem értheti, senki sem értheti, hogy az alagsorban robbanni fog a kazán. Egy nap biztos, hogy robbanni fog. Miért próbálják elaltatni a figyelmedet?

És lassan mindenki az ellenségeddé válik, saját magadon kívül.

Csak a sírás a hangszóróban.

– Csak meg akarok nyugodni – magyaráztam már sokadszorra a páromnak egy enyhe idegösszeomlás után – Tudom, hogy biztonságban van, de… Úgy érzem, nem tudhatom eléggé.

Egymás mellett, összebújva ültünk. Odahajolt hozzám, egészen közel.

– Hogy lenne neked a legjobb? Mit szeretnél?

– Azt, hogy mindig mellettem legyen.

Biccentett. A hátamat simogatta, körbe-körbe, lassan.

– Melletted lesz – súgta – Meg fogjuk oldani.

Azt feleltem, rendben.

Másnap ráleltem a megoldásra. Leemeltem a bababolt polcáról, és az anyám által ránk tukmált hímzett terítőre tettem le.

Bár hallottam róla, még sosem láttam ilyen kütyüt. Angyalszárnyai voltak, kúpforma szoknyája tele kvarc-alkatrészekkel és árammal. Arca helyén kék érzékelő ült, melyen apró vörös fény gyulladt, mikor bekapcsoltuk. Kettőt szedtem elő a dobozból; egy angyali ikerpárt.

Csak a sírás a hangszóróban.

– Ez tényleg működik? – kérdezte a párom a buborékos fóliát pattogtatva – Még sosem láttam ilyesmit.

– Nem kéne úgy félned az új technológiától – feddtem meg – Tudom, hogy kell használni, bízz bennem! Az eladó mindent elmagyarázott.

– És megosztanád velem is a nagy bölcsességet?

– Persze, nézzük csak… Szóval hangvezérlésű. Ahhoz, hogy bekapcsold a mikrofont, azt kell mondanod neki, hogy – fordultam a gép felé –, szép álmokat!

Amint kimondtam, a vörös fény felvillant, mint egy árgus szem írisze. A párom le volt nyűgözve, egymás után durrantak ujjai alatt az apró léggömbök.

– De ez még nem minden! – emeltem fel az ujjam – Ha ki akarod kapcsolni, azt mondod: ébresztő!

A fény eltűnt – a szem lehunyta magát.

– Ó! – bólintott értőn – azért, hogy ne ébreszd fel a gyereket, amikor már épp elaludt, ugye? És ha fel akarod kelteni, elaltatod az őrangyalt.

– Pontosan – hirtelen minden öröm elszállt belőlem, és a helyén egyedül a fáradt megkönnyebbülés maradt – El sem hiszed, mennyivel egyszerűbb lett így minden. Úgy éreztem, a félelem lassan felfal engem. Nem akartam, hogy ez legyek én… neki és neked.

– Elhiszem – bólintott – Ha neked jó, nekem is jó, tudod. Melletted vagyok. Még ha fizikailag nem is mindig.

– Vennem kéne neked is egy bébiőrt? – villant meg a szemem.

Végre volt erőnk felnevetni, és tudtam, még ha rohant is az életünk, még ha ki is töltötte a napjainkat a gyerek – tudtam, hogy bírni fogom.

Igazi idill, ugye? Két szerelmespár együtt turbékol a tévé előtt, takaró álcája alatt. A film zs-kategóriás, de nem számít; épp elég halk, épp elég hangos, hogy a két hangerő-csík között elférjen a bébiőrből áradó nyugodt szuszogás. Éreztem, ahogy a szívem felveszi a ritmusát. Éreztem, ahogy a pulzusom hetek óta először nem feszíti az ütőereket. Hetek óta először csak akkor ébredtem fel éjjel, mikor felsírt az angyal a komódon. Soha máskor. Meggyőzött, hogy a gázszivárgás csak az orromban van, és ezért egyre jobban szerettem őt.

– Ez az angyal igazi áldás – kacagtam fel a konyhában, miközben a tápszert öntöttem ki. Az égi lény a könyököm mellett foglalt helyet, ikerpárja pedig a tányérszekrényről leste a hangokat, bár a kicsi épp az etetőszékben várta az ebédjét, alig három méterre tőlem. Mégis; szerettem, ha ilyenkor is be vannak kapcsolva. A biztonság kedvéért.

– Most már két angyalkánk van – mosolygott a kicsire a párom, mire ő vidoran megmutatta neki spenóttól zöld fogait.

Csak a sírás a hangszóróban.

– Három – javítottam ki – A bébiőrből kettő van.

Alig egy másodpercet késett a magához húzó mozdulat.

– No lám. Itt van a negyedik is – fogta meg a kezem.

Örültem, hogy belátja. Mind jó étvággyal ettünk, az egész házban.

Igazi idill. Igazán nincs okom panaszkodni, hajtogattam magamnak; nincs mitől félni, ha egy valódi őrangyal lesi őt alvás közben.

Néha csak az a tény feszélyezett, hogy amikor a bébiőrben hallom őt, olyan, mintha ott lenne mellettem; de csak a hangja volt ott. Csak a lelke, hogy úgy mondjam. És a teste odafenn szabadon él, kartávolságon kívül egész éjszaka. Ki tudja, mit csinál éppen? Ki tudja, mit vesz tényleg az angyal mikrofonja?

Amikor beszámoltam erről a páromnak, nem azt vártam, hogy értem kezdjen el aggódni.

– Azt hittem, megbízol abban az izében – meredt rám értetlenül.

– Így is van. Nagyon szeretem, mert lenyugtat, de… Mintha sosem lenne elég.

– Miből?

Hogy mondhatnám ezt el? Kínomban ide-oda gesztikuláltam.

– A nyugalomból – böktem ki – Abból, hogy itt van velem. Legszívesebben egész nap magam mellett tartanám, hogy mindent halljak. Vagy vennék még egy párt.

– De hát én is itt vagyok! Nem csak rajtad, és főleg nem ezeken múlik az élete. Ugye érted?

– Értem, persze! – vágtam rá – De te és ők ketten… Én csak nem akarom, hogy bármi is történjen!

Nagyot sóhajtott. Talán frusztráltan, talán csak beképzelem ezt is.

– Nem fog – mondta – Kérlek, ne vegyél többet. Olyan, mintha már nem is bíznál bennem.

– Hogy gondolhatsz ilyet?

Elfordította a fejét.

– Csak feküdj le. Ma éjjel én vigyázom rá.

És megtette, amit nem bocsátottam meg neki azóta sem. Levette az éjjeliszekrényemről a bébiőrt. Elvitte egy másik szobába.

– Minden rendben lesz – dobta hátra az agyonhasznált frázist, majd hozzátette: – szép álmokat!

De már nem láttam a kis vörös fényt felvillanni. Meglopott – ellopta a biztonságomat. Sosem tudtam, hogy képes vagyok ilyen mértékű haragra.

Csak a sírás a hangszóróban.

Az állandó befeszítéstől merev, fájó izmokkal hevertem ott. Nem mondom, hogy nem voltam fáradt, mikor elmerültem a dunnatengerben, hisz az aggodalom minden erőt kiszívott belőlem, de tudtam, nem fogok aludni. Kitömött állat voltam pusztán. Még én; de bőröm mögött értelmetlen, nemtelen és száraz vatta.

Valami történni fog. Tudom.

A páromra néztem. Félig laza testtel feküdt, könyvet tartott a kezében, de csak meredt a lapokra. Vigyáz ránk. De hogy lenne képes ő vigyázni bármire is, ha ő nem lát, nem hall mindent? Az az én tisztem lenne, és a bébiőröké. A plafonra bámultam; az olvasólámpa félhomályában odafentre festettünk árnyékot.

Kifújtam a levegőt. Leeresztettem fülig felhúzott vállaimat, lehunytam a szemem, és eggyé váltam a szuszogással, ami nem jöhetett egyikőnktől sem, azt hiszem.

Nincs mitől félni, ha a félelem csak a fejedben van, nemde?

De a sírás nem a fejemben volt.

Felrántott az álomból. Halkan szólt, de biztos voltam benne, hogy már ébren vagyok. Habár, mostanság gyakran összekeverem a két állapotot.

– Te – nyúltam a párom felé – Te, hallod ezt?

Csak a sírás a hangszóróban.

A kezem a hideg, sáros lepedőt tapogatta, rajta a ráncokkal, melyek egy fekvő emberré álltak össze – ám ő maga nem volt sehol.

Átfordultam az oldalamra. Semmi, csak a komód, és rajta a két bébiőr. Csak a sötét; csak az alattunk elhaladó kocsik fénye, amik felrajzolják az árnyékokat a falra, aztán újra letörölnek mindent, mielőtt emlékezhetnék rájuk. A penész a plafonon, mintha virágok nyílnának fölöttem, a pókhálók a sarokban; csak a fura motozás valahol. És a sírás.

Csak a sírás a hangszóróban.

A párom hangja pattogott a fülemben, amikor felálltam az ágy széléről és megindultam a lépcső felé. Üvöltött, ugye? Akkor régen nemcsak kiabált, nemcsak felcsattant; de nem is bánthatott, hisz ő nem olyan. Mindent megtenne értem és a kicsiért. Mindent. Ahogy én is – de kiért? Azt hiszem, próbált figyelmeztetni egy apró részem, az, amit még nem tört szét a paranoia, hogy maradjak az ágyban, legalább addig, amíg rá nem jövök, mi történt velem.

De tudod, ez az apró rész gyakran már nem elég. Néha túlerőben van az ősi motor, a félelem a haláltól. És ha elindulunk, már nem állít meg semmi, még ha a szakadék felé hajtunk is. És végül egyetlen érzés, egyetlen helyzet szörnyű körforgássá válik, mely önmagát emészti el.

Megálltam a lépcső alján, ahol a zaj a fokokon folyt le rám, mindegyiken egy-egy bébiőrrel. A páromnak fent kell lennie.

– Ott vagy? – kiabáltam fel – Ne szórakozz már, ez nem vicces! Mi ez a hang?

Nem jött válasz. Csak a sírás a hangszóróban.

Nem volt más hátra, tudtam, mit kell tennem. Ráléptem az első lépcsőfokra, mire talpam nyomán fellibbent a vaskos por, az angyalok pedig énekbe fogtak. Nem húztam be a fejem, pókháló-fátyol nyílt a hajamon. Azt hiszem, a ház lett az új párom.

Felértem az emeletre, a rövid folyosón nyíló ajtók közé, melyből csupán egy érdekelt: az, amit még mi ketten festettünk ki. Benyitottam az ajtón, rá az aknamezőre; nyitva hagyott emeleti ablak, galambok mocska szerte a padlón, minden tocsogott az esővízben. A falak feláztak, a plüssmackók rózsaszín bundája szürkébe rohadt, a műanyagok gyengén roppantak a lábam alatt. A szekrényben otthagyták, ami nem volt feltétlenül fontos.

A sírás csak szólt a kis piros fény mögül, ami az öltözőasztalkáról nézett rám. Ahogy közel értem a kiságyhoz, úgy lett olyan hangos, hogy a koponyámban tombolt, faltól falig, nyomta és húzta az agyam. A kiságy fölé hajoltam, azt várva, hogy megnyugodjak a látványtól. Hogy megnyugtassam a hangot.

A rácsok között fakó hercegnős matrac várt, rajta víztócsa, barna-zöld és áporodott. Kósza leveleken kívül nem volt benne semmi – ahogyan talán bennem sem.

Az első könnyek halkan jöttek, de lefolytak az arcomról egészen a padlóig. Úgy bámultam utánuk, ahogy a lefolyóba guruló karikagyűrű után, és nem volt bennem elég erő, hogy megállítsam őket.

Csak a sírás a hangszóróban.

Mit tegyek? Hova menjek?

Mintha egyedül lennék a házban. Egyedül a kis vörös fénnyel. Egyedül…

– Szívem, hol vagy?

Kipattant a szemem. Istenem, talán tényleg túlgondolok mindent! Talán szimplán kiment a konyhába vízért, és a hang… talán csak álmodom, ugye? Igen, félig biztos alszom. Ő majd átölel, felébreszt ebből a borzalomból. Aztán elmegyünk az orvoshoz és alvótablettákat veszünk, és megnyugszunk mindketten – mindhárman, akarom mondani…

Elengedtem a kiságyat és kisuhantam az ajtón.

– Itt vagyok, kicsim! Itt vagyok! – kiabáltam boldogan, le a lépcsőn. A hangom szinte a falakból áradt, dübörgött, mint a koncertek első sorában; rengett a szívem.

Átvágtam a nappalin, és a konyhában találtam magam. Itt az árnyak idegen világként vettek körbe, nem emlékeztetett semmire, amiről addig úgy hittem, ismerem.

Hisz ki látott még olyat, hogy a csempék betörnek, mert repedt, koszos tányérokat dobnak szerteszét, és konzerveket, melyből kézzel kaparták ki a babot? Ki hitte volna, hogy a hűtőben a lekapcsolt áram helyébe csótányok, buborékos, vaskos penész és hangyák költöznek? Hogy a pulton sárga számlák hada hever, akár a falra hányt borsó, mellette egy angyalka és egy levél, melyet rongyosra forgattak, betűit könnyekkel mosva le?

Csak a sírás… Vagy valami más is.

Halkan, de igenis ott volt, esküszöm és senki sem vonhatja kétségbe, hogy valaki felkacagott. Ázott hangon motyogott egy furcsa érzelem-nyelven, amit nem érthettem tisztán, én, a kívülálló. Vajon ő nevet? Ott fenn? Vagy a párom, mellettem?

Vagy én mulatok olyan jól?

Hisz a ház színüres, ezt már tudom, csak én ülök itt benn, tétlenül. Elmentek, tegnap, vagy egy évezreddel ezelőtt. És mikor az arcomhoz értem, az ujjaim nyirkossá váltak, és mikor megnyaltam őket, só került a nyelvemre, és mikor megpróbáltam beszélni, a torkomból csak a nevetés szólt, nem maradt már hely a szavaknak. Átvágott a szobán és berezonált a falakkal; táncot járt körülöttem a saját hangom.

Valamit megértettem. Talán akkor, amikor ránéztem a bébiőrre a konyhapulton.

A sírás elapadt, hisz nem féltem. Mindent hallottam a bébiőrön át, a szívverésemet, a lélegzetemet, az agyam vad szinapszisait – az egész lényemet, fent, lent, mégis közel. Hallja, ha sírok, hallja, ha nevetek, ha alszok. Hall mindent.

Az én történetem minden újdonsült anya számára ismerős, és igazán nincs benne semmi pláne.

Csak a sírás a hangszóróban.