Close

A lakodalmi csata – prózaballada

Termelt-kő, tölgyszínre lakkozott nyárfadeszka, tárt karokra húzott függönyök zártak minket gyanútlan az étterembe. A mi asztalunk az egész belteret elfoglalja, nincs itt más, csak ez a két család meg a két ember a határukon, kereszttűzben, senkiföldi katonák az asztalfőn. Űzött szemmel filóznak a felforduláson, az egyik feketében, a másik fehérben. Szeretik egymást, de mi úgy tűnik, ebből csak a virágokat látjuk.

Köröttük örvénylik a világ. A hegedűk dalolnak nekünk, pocakos férfi pingvinben, egy nyegle fiú ingben, meg egy rahedli névtelen, lágytészta-mosollyal, álluk a hangszernek nyomva, vonóik föl-le hullámzanak, ringatják magukat a dallamra. Senki sem figyel rájuk; hangjukat elnyomja a pletykaduruzs. Az öregek öregszagban ülnek a székeken, kezükben retikül, meg a régi évek emlékei, jó nagy adag bosszúsággal hintik meg, úgy adják egymásnak, hogy mindenki haraphasson belőle. Néhányuk sír. Néhányuk nagyothall. Néhányuk már nincs is itt.

A felnőttek, apák, anyák, testvérek, kuzinok, messzi nagybátyák az ország könyök- és térdhajlatából, a hónalj alól jöttek csokrokkal, kelengyével, sarki boltban stikában vett bonbonnal, még rajta van az árcédula a celofános linzeren. Fennhangon gratulálnak, aztán alhangon zümmög köztük a rosszmáj, orruk alatt morognak, milyen rossz a dekoráció, miért pont őt választotta, miért kosarazta ki azt a helyre fiút a szomszédból… Örökké ezt durrogtatják, de csak úgy, mint a tompítóval borított pisztolyt. Tudják, ők ketten az asztalfőn. A rúzs és a bajusz lassan begörcsöl. Nem akarnak itt lenni.

Mi sem akarunk, különben. Mi, akik a kristálypoharaktól, a finom porcelántól és a háromszögbe állított szalvétától bírhatatlanul messze vagyunk. Mi, akiket a sarokba nyomtak, mondván, jó lesz ott nekünk, gyerekeknek, nem túl közel, nem túl távol a felnőtt dolgoktól, hisz úgysem értenénk, mi folyik ott. Mi puritán üvegküblit kapunk, benne szörp, szívószál. Papírtányért, rajta kaszinótojás és krumplisaláta. Néhányan virágokat szórtunk a topánka és a lakkcipő elé, mi szelídrózsaszín tüllszoknyát hordunk, mint valami csiricsáré elit iskola uniformisát, de már szörnyen szúr minket mindenhol, a cipő kidörzsölte a sarkunkat. Hát levesszük. Mezítláb, harisnyában fogócskázunk az asztal körül. Rájárunk a linzerre, a diós kosárkára, a nagybácsi diabetikus kekszére – erre azért lecsapják a kezünket. A bátyám sallert kap, az uncsitesóm nyaklevest.

Anyám nem tűnik annak, aki, furcsán nevet a sok bortól és pezsgőtől. Apám a férfiakkal röhög, öblösen és részegen. Néhány rokon a hátam simogatja, mondják, milyen szép kislány, a hajamba túrnak, csodálják, milyen baba, milyen puha, de nehéz a tenyerük és a szemük zavaros. Ijesztő itt, hiába szórakozunk jól. Fáradt vagyok, fázom, untam már a misét is, elkérem anya kardigánját, túl nagy rám, lelóg az ujja, mintha polipkarom nőtt volna. Kinyújtom a karom, megkergetjük egymást, szellemként huhogok. Az egyéves kuzin nagy erőkkel nyekereg, kilöki a cumisüveget, a meleg víz végigömlik az abroszon. Szétszórt végtagokkal próbálják felitatni. A pincér letakarítja, próbál nem elítélni. A tizenhat éves kuzin végignyúl a padon ott hátul, bedugja a fülét és mindjárt elröppen minden, és vele akarok lenni, mert ez a hely oly zajos, hogy még a rosszabb zaj is jobb.

A Balaton hullámokat űz. Izzad, izzad, izzad.

Kisöpröm hajamból a loknikat; arra gondolok, nem kéne-e szólni valamit anyának, de mit is szólhatnék? A parti szél nem kegyelmez senkinek, hát miért aggódjunk az életünkért? Azontúl, jól érzik ott magukat. És a bátyám elcseni a csokit, amit kaptunk, lefizetésképpen, hogy ne sírjunk, amiért ez a nap nem rólunk szól. Az az én tábla Milkám, megkergetem az asztal alatt, mire én is kapok egy sallert.

A Balaton hullámokat űz. Izzad, izzad, izzad.

Morog, kaparja a földet vízpermetével. Az ég színtelen penész, dörmög, mint a botjára dőlő öreg. Elered egypár csepp, a parton tébláboló németek magukra borítják a törcsit és futnak, mintha az eső bombatámadás volna. Az ég aztán felzokog, nem rejtve, mint az éjjeli rabok; az ég ordítani szokott.

A felhők között megvillan az áram. Felcsattan a világ. Sikítok, de nem hallja senki. A fák meghajolnak a szél előtt. A víz tajtékzik, hab lepi el a kéket. Nincs, mi megállítsa az időt, dúl-fúl a messzeség, a part hideg lángba borul. A nád haját tépi a vihar, és akkor az eső száz mázsával ránk zuhan.

De idebent mintha minden folyna tovább. Úgy érzem, végtelen vendégségben ragadtam, fehér terítővel, hegedűdallal, a falakon szarvasfejek fürkész tekintetével és egy dísznek épült kandallóval. Ha meghaltam, hát ez a tisztítótűz.

A nagybácsi az ablak előtt áll, majd’ kigáncsolja a filodendron, olyan hévvel dokumentálja a nagy napot, a kamerát apu adta neki, azóta sem látta viszont.

Sárga a lámpafény, elvág minket az odakinti szürkétől. Fülledt a világ, nyomasztó és valós.

De miért érzem úgy, hogy álomban vagyok?

Most az eső gondol egyet. Bezúg az ablakon és nyakon önt mindent.

Nyomban részeg rikoltásokkal kapnak a mindenbe, mi nem az övék. Kezek marnak a tortába, a hegedű megnyikkan, a pincérek hiperventillálnak, jelentik, a nagybácsi a fikuszban. Vak-világtalan ugranak össze, táskákkal játszanak esernyőset, és a vőlegény a zakóját menye fejére teríti – és erről az egyről azt gondolom, szép. Anyám terel minket, hármunkat a szalag-páncélautóhoz, az enyém a kardigán, de nem ér semmit, szétpöttyözi az eső. Apa egy másik tankkal megy, mondja anyu, minket is más visz, miközben elrendez a hátsó ülésen, én kerülök középre, ahol nincs öv, de igazán hozzászokhattam volna már.

És a szél, és a Balaton, és a világ csak izzad, izzad, izzad.

Azt hiszem, nevet rajtunk, csilingelőn, az ázott esküvői meneten. Kavarog bennünk az élet, az elfújt ünnep, a kókadó csokrok meg az otthagyott morálok. A fóliába gyúrt madárlátta az ölemben dorombol a motorhangra. Osztozunk egy zserbón. A nagybácsi vezet, ő józan, de mindegy nekem, igazán, azt hiszem. Mindegy nekem, igazán, a minden.

Eszem a zserbót a hátsó ülésen. Futnak a cseppek, dörög az ég és egészen elázik odakinn a táj. Fáj és fázik a talpam, kócos a hajam; még göndör, még hosszú és szőke, mint a derékba tört nád. Egy nap pont úgy barnul majd el, ha az idő konszolidált lesz.

Miért érzem úgy, hogy álomban vagyok?