Close

Jobb agyféltekés konfessziók

Nem fogok hazudni: nem én vagyok a legrendezettebb lény a Földön. Nem is a legszétszórtabb, de ha egy skálát kéne ez alapján felállítanom, egész biztos az utóbbi felé dőlnék.

Nem tudok előre tervezni, bár próbálok; ha utaznom kell, percre pontosan megvan már az útvonal, melyik vonatról melyik buszra, melyik utcában melyik házszám, melyik ajtó és melyik szobanövény a sarokban. Az odaútra. Ami a visszautat illeti, nos, senki sem mondta, hogy nem mehetek vissza ugyanúgy, ahogyan idejöttem.

Elszámolom a visszajárót és a kasszás folyton azt hiszi, át akarom verni; huszonhatszor áthányom a táskám, mielőtt elindulok otthonról, hogy tuti benne van a fél életem, aztán az utcát elhagyva kell rájönnöm, hogy a maszkom a másik táskámban van, otthon.

És akárhogy igyekszem, akárhányszor ígérem meg, hogy összeszedem magam, az agyam nem ígér meg semmit. És nem hajlandó megtenni azt, amit én szívesen betartanék. Az agyam úgy amblokk egy maszatos szájú, hisztikorszakát élő, túlmozgásos kisfiú.

Amikor tanultunk a jobb-bal agyféltekékről, rájöttem, hogy mindent összevetve, nekem tulajdonképpen csak a jobb agyam működik. Ez a gondolat tetszett: azt jelenti, hogy féleszű vagyok, és ez igen sokat megmagyarázna az életemből, így már csak a többi részt kéne megértenem – a képet az agyam földrajzán túl.

Ez a többi rész vagy túl aktív, vagy túl passzív. Több ízben összeragasztott és szétlazított, megkevert, hogy vaktában húzzak kártyát a következő napra. Ez a rész a hab a tortán. A mindennek a teteje.

A rész, ami mindent kicsit keserédessé tesz.

Ne hidd azt, hogy jó nekem itt. Ha elfogadnám, ha azt mondanám, „ez van”, többé nem lenne, miről írnom – mert tudod, én soha semmibe nem törődöm bele. Azt hiszem, részben ezért vagyok még életben. Küzdök. Néha ez minden, amit az ember tehet.

A másik, amit tehet, hogy cinikus féligverseket ír arról, milyen fura küzdeni valami ellen, amit nem lát, mégis körbeveszi, és az egész hóbelevancot a netre pakolja.

Jó szórakozást.